Öko gyep

Számomra a szép gyep biztosan nem az angol típusú smaragd zöld, minden-szála-egyforma fajta. Az egy nap alatt gyepszőnyeg csíkokkal sűrűn leterített “fast”-füvesítés pedig végleg nem az. Ezért aztán évről-évre meglepődöm rajta, hogy minden későbbi megpróbáltatása ellenére még mindig mekkora a rajongó tábora a garantáltan pitypang és minden más “giz-gaz”mentesített, állandóan öntözendő, de mégis kisárguló, hálátlan fűrengetegnek.

Lehet, hogy nehéz munka lesz, de megpróbálom növelni a gyepellenes tábor önbizalmát a saját tapasztalataimmal e téren.

Be kell ismernem, hogy jó néhány éve én is hittem abban, hogy minden valamire való családi ház udvarának gyeppel kell rendelkeznie,

a) mert gyorsan megvagyunk vele, aztán csak nő,

b) mert fenntartani egyszerű és problémamentes (csak nyírni kell, de ez ugyebár férfi munka),

c) meg hogy hasznos is, mert legalább lesz hol játszania  a gyereknek.

A végével kezdem: a gyerek (és ha van ugyebár a kutya) legtöbbször a szomszédban, vagy éppen, hogy nem a gyepen akar játszani. Nem olcsó és egyáltalán nem egyszerű egy homogén, nem a mi éghajlatunkhoz passzoló gyepet fenntartani és ha tényleg hosszú távban gondolkodunk, bizony a telepítése sem olyan egyszerű és pláne nem könnyű feladat.

A rendkívűl látványos, de egyáltalán nem olcsó gyepszőnyeggel a legnagyobb probléma, hogy tényleg szőnyegként viselkedik és csak a legritkább és legszerencsésebb esetben lép szorosabb kapcsolatba az alatta (remélhetőleg szakszerűen) előkészített talajjal. A szerencsétlenebb szituáció az, hogy a leterítést követő, a mi viszonyaink között megszokott több hetes hőségben a szerencsétlen fűszálak a keskeny talajcsíkocskában pillanatok alatt kiszáradnak és sűrű zöld helyett ritkás-sárga színt vesznek fel. Kitartás és áldozatos öntözés kell ahhoz, hogy az effajta módon telepített gyepszőnyeg tényleg szerves részévé váljon környezetünknek.

A klasszikus módon telepített, vetett gyep az első évben látszólag egységes, szép zöld felülettel örvendezteti meg azt a szerencsést, aki egész nyáron öntözgeti és nyírogatja. Az első igazságtalanság a következő évben éri a gyep-gazdát, ugyanis mindenféle nemkívánatos jövevények kezdenek kihajtani az előző évben odafújt magvakból. Ebben is élen jár mindenki nagy kedvence: a pongyola pitypang vagy Taraxacum officinale (megjegyzem egyébként rendkívűl hasznos, sokoldalú növény:)). A lelkesebbje ilyenkor felveszi a kesztyűt és vagy kézi erővel vagy a kémia csodálatos vívmányait felhasználva irtani kezdi. Aztán a lelkesedés fogyatkozik és általában a pitypang győz. Főleg, ha további támogatók érkeznek a rendkívűl szapora kis lilácska kerek repkények, kecses kis pásztortáskák vagy a szétterülő útifüvek személyében.

Harmadik évben a gyep, lassanként olyanná változik, amilyennek normális esetben lennie kellene: messziről szemlélve talán homogén, de közelről sokféle növény életterévé, amelyek a nyírás gyakoriságától és az egyéb adottságoktól függően hódítják vissza a saját életterüket. Ha virágoznak, megjelennek rajtuk a méhecskék, a lepkék, meg számtalan rovar és a gyep egy gyönyörűen pompázó, élő szőnyeggé változik. Legalábbis az én szememben.

Ha merészebbek vagyunk és vannak emlékeink gyermekkorunk margarétás- búzavirágos-pipacsos-boglárkás rétjeiről, akkor következő évben tovább fejleszthetjük tűrőképességünket. Ne vágjuk le hetente a füvet! A réti növények nem tűrik a gyakori nyírást, több időre van szükségük, míg megnőnek, virágba borulnak majd elvetik a magjaikat az elkövetkezendő évekre.

Hagyományosan a réteket persze kaszálják, miután derékig megnőttek (egyszer május végén vagy júniusban, majd a csapadék mennyiségétől függően még vagy kétszer a nyár folyamán). Rétet kaszálni nem egyszerű, viszont a szélben hullámzó füvek és virágok csodás látványa segíthet az elszántság növelésében. 

Nálam ez a harmadik év, hogy nem kezdjük el lázasan nyírni már áprilisban a füvet, hanem türelmesen várunk és örülünk minden új és régi jövevénynek: a két éve betelepített és azóta szaporodó margitvirágnak (margaréta), a sötétkék mezei zsályáknak, a rózsaszínű csillagfürtnek, a fehér cickafarknak (amelynek a virágját gyűjteni is lehet mert gyógynövény) a sárga orvosi somkórónak (szintén!) és az évről évre érkező, megannyi új jövevénynek.

Egyetlen ösvényt vágunk csupán, ami felfedezésre hívogatva kanyarog be a fák közé. Júniusban aztán néhány reggelt szánok rá és lesarlózom az egészet. A terület nem túl nagy, nem is túl kicsi, a kaszát még nem mertem  kipróbálni, mert első látásra kissé barátságtalannak tűnik, a sarló viszont remekül izmosítja az ezidáig nem nagyon létezett alkar izmaimat. Ezek a hagyományos formái a fűvágásnak sokkal kíméletesebbek a növényhez, nem vágják le egészen a talaj szintjéig a szárakat és hagyják szépen kiperegni a magokat, hogy azok a következő évben is kikelhessenek. A levágott füvet persze össze is kell gyűjteni, aztán ha nincsenek állataink, amik megegyék, mehet a komposztra. A mi udvarunk első része így lett rét, a hátsó ágyások körüli pedig maradt nyírott “gyep”.

Csak még egy utolsó jó tanács, aki ezután is a jól nyírt, zöld felületre esküsznek. Ne kövessük el azt a hibát, hogy engedve a kényelmességnek, fűgyűjtő nélkül nyírjuk a füvet. A lenyírt, összemetélt fű a tévhitekkel ellentétben nem tesz jót a fűnek, nem bomlik le, sőt hosszú távon sűrű szövedéket alkot, magában tartja a nedvességet,  akár a szivacs és kiválóan előkészíti a terepet a mohafélék megtelepedésének, amik aztán néhány év alatt teljességgel birtokba veszik a gyepet. 

Az összegyűjtött füvet többféle dologra is használhatjuk: betehetjük a komposztálóba és remek komposzt lesz belőle, de ha van egy kis konyhakertünk, terítsük az ágyásokra, a kikelt növényeink köré. A levágott fű árnyékolja a talajt, hosszabb ideig benntartja a nedvességet a talajban, és ha nem is akadályozza meg ugyan a gazosodást, rábírja a nemkívánatos növénykéket, hogy hosszabb-gyengébb szárakat növesszenek, így aztán könnyebb lesz kihúzkodni őket.

Ime néhány kép a levágott fűvel mulcsozott ágyásaimról: