Persze nem azért mert szeptember 12-én nem sütött volna még ragyogóan nap, már egészen kora reggel (5 óra 56 perckor) is, amikor a tyúkokkal való előzetes egyeztetésünknek megfelelően (ráadásul a baráti körben elejtett eléggé nagy sugarú beharangozás alapján) várakozással nyitottam ki a tyúkól ajtaját. Történt ez azért mert mindenféle tudományos becslés, szakirodalmi meghatározás mentén (mínusz 2-4 hét, hátha!!!) ezt a napot tűztük ki (a tyúkokkal előzetesen egyeztetve) AZ ELSŐ TOJÁS NAPJA-nak.
Gondolom a cím alapján már mindenki sejti, hogy milyen látvány fogadott. Aki egy kicsit nehezebben tudja maga elé képzelni, segítek. Hát egy ilyen:
Meg egy ilyen:
Azt hiszem az eredmény jól kivehető (azaz hogy nem vehető ki) mindegyik képen.
Nem mintha ezek a drága jó tyúkok ingerszegény környezetben nevelkednének, s napról napra nem gondoskodnék a változatos táplálásukról és a szórakoztatásukról is, hogy ne unják el magukat.
Nézzük csak csupán az utóbbi napokat. Reggelire gondosan összeválogatott áztatott kenyérből, főtt (összemorzsolt) répából (természetesen sárga a likopin (karotin) szükséglet miatt), túróból (fehérje!) és darált magvakból álló keveréket kapnak, elegánsan feltálalva a kerámia etető táljukba. Na jó Panni kutya ha észreveszi, hogy mi folyik az ő háta mögött, időnként megjelenik a reggeli ceremónia közben és harsány ugatással fejezi ki a kerítésen túlról a nem tetszését tyúk ügyekben. De hát a tyúkok nem a hallásukról híresek.
A reggeli szertartáshoz még hozzátartozik, hogy az udvaruk különböző pontján az alábbi ehető és egyben élvezetet jelentő dolgokat helyezem el nekik:
Szóval így múlattuk az időt az itáliai csapattal és vártuk közösen a szeptember 12-ét. A közösen-ben természetesen az én drága barátaim foglaltatnak még bele, akik július óta rendkívűl türelmesen eleinte csak hetente egyszer kétszer, majd ahogyan a szeptember közeledett egyre sűrűbben ejtették el, csak úgy mellékesen a “Ja és tojnak már a tyúkjaid?” általuk költőinek szánt megjegyzést. Szeptemberben azonban fokozódott a várakozás és 11-én este még Dublinból is kaptam egy sms-t a sokat sejtető “Na hogy vannak a tyúkjaid?” kérdéssel.
Ők, a tyúkok köszönik jól voltak és egyáltalán nem stresszelték magukat a közelgő majd immáron már a lejárt határidő miatt.
12-én aztán, miután be kellett vallanom a gyászos eredményt az egyik drága kollégám (úgy mellékesen állatorvos családból származik) a következőképpen ajánlotta fel segítségét, hogy a szomorú eredményen valamiképpen, de lehetőleg minél hatásosabban javítani lehessen:
“Menjünk s vágjuk el valamelyiknek a torkát csak úgy miheztartás végett, annak amelyiknek a legnagyobb arca van!” “Aztán akkor már a többiek tudni fogják, hogy mi az elvárás.”
“De a kakasnak a legnagyobb az arca és abból csak egy darab van!”
A pedagógiai érzékemre erősen támaszkodva sikerült még egy kis haladékot kialkudnom a baromfi udvarnak azzal a kéréssel, hogy tartsunk be valamiféle fokozatosságot pl. most elsőre részesítsük őket szigorú figyelmeztetésben és egyértelműen fogalmazzuk meg nekik az elvárásainkat.
Most indulok haza és a következő rajzot fogom jó erős szegekkel az ajtajukra kiszögezni belülről:
Remélem ebből már érteni fognak!