Miért jó ülni a dugóban?

A cím persze egy kissé túlzó, mert nem jó, de ha már mégis muszáj, akkor én két dolgot is tudok, amiért mégis. Ebből azonban csak az egyik áll kapcsolatban a növényekkel, ezért most csak ezt szeretném megosztani 😉

Minden város tele van érdekes fákkal, bokrokkal, virágokkal az utak mentén, előkertekben, parkokban, jól és kevésbé jól sikerült virágtartó költeményekben, újabban a körforgalmak közepén elhelyezett „kúpokban és púpokban”, amiket sokszor talán már megszokásból már észre sem veszünk.

Több személyes kedvencem is van Fehérváron, az említett helyeken, amiket az évek során fedeztem fel és a reggeli dugó éppen a megfelelő alkalom, hogy rájuk pillantsak, megvannak-e még, mennyit nőttek, fejlődtek az eltelt idő alatt. Nem beszélve arról, hogy mindegyiknél van egy olyan pillanat, amikor a láthatatlan zöld növényből hirtelen feltűnő színes pillangó lesz, vagy mert kivirágzik vagy mert éppen ő a leggyorsabb a tavaszi, ki zöldül ki hamarabb versenyben? és persze általában ez az a pillanat, amikor az ember fel szokta magának fedezni őket.

Vegyünk rögtön egy példát: az egyik legkedvesebb növényemet reggelente, a Várkörúti dugóban ülve szoktam szemügyre venni, amikor lépésről lépésre komótosan araszolgatok a bírósági lámpás kereszteződés felé és kellőképpen barátságos hangulatban révén, kiengedem a megállóból kikanyarodni vágyó, orrát enyhe agresszivitással amúgy is az ő kis sávjából kidugdosó csuklósbuszt. Minden tavasszal ez az a pillanat, amikor a jobboldalon megpillantom egy szép májusi reggelen, teljes tavaszi pompájában, a feltűnő lila virágokkal borított fát.

Számomra mindig lenyűgöző, amikor növények, olyan helyen dacolnak azzal, hogy életterük a könyvekben hosszasan leírt igényeiknek merőben ellentmond, mintha véletlenül pottyantak volna oda, és nőnek meg hatalmasra, mint ez a fa itt. Egyedül álldogál egy lebetonozott, parkolódnak használt udvarban, az ágait, mivel túl terebélyesek, minden évben kíméletlenül visszavágják, talán más évszakban fel sem tűnne senkinek, de májusban a tavaszi fagyok után, gyönyörűséges virágfüzéreket növeszt, hogy felhívja magára a dugóban unatkozó autós figyelmét. Császárfának hívják, vagy latinul az elegáns Paulownia tomentosa névre hallgat egyenesen őfelsége Anna Pavlovna hercegnő, I. Pál orosz cár lánya után. Nem rossz ugye? Egy valódi hercegnő minden reggel a Várkörúton és mindenki találkozhat vele, aki csak szeretne:)

 Ha még egy kis időt eltöltünk a Várkörúton, ugye nem biztos, hogy teljesen önkéntesen, de ez most mindegy is, a másik oldalon a Skála irányába is remek dolgokat fedezhetünk fel. Például a Wattay szobros parkban,  az előrelátó kertészeknek köszönhetően, akik direkt az autós kertbarátok kedvéért jó közel ültették őket az országúthoz, két remek kis Júdásfát (Cercis siliquastrum). Ők egy picivel szerényebbek kinézettel rendelkeznek, mint az előzőekben említett császárfa, viszont az az érdekességük, hogy pici kis pillangós, rózsaszínű virágaikat nem az ághegyükre hanem a törzsükre és az ágaik vastagabb részére sorakoztatják fel. Tényleg nagyon érdekes, és ha két kedves autós társunkat előzékenyen beengedjük magunk elé, békésen megfigyelhetjük őket (sajnos a képemen már levirágoztak, de sebaj lesz rá időnk jövő márciusban is:)).

Gondolom mindenki szerelembe esett már a tulipánfák vagy más nevükön magnóliák tavaszi látványával. Nekem legjobban az egyszerű változat tetszik, ami nem olyan feltűnő mint lilás rokona, a sok kis fehér csillag alakú virágocskáival. A neve is bűbájos: Magnolia stellata, ami Csillagocskát jelent és csodálatos módon ebből is nő egy, közvetlenül a városkapunál, szorosan összebújva egy hatalmas tiszafával, amelyet jobb érzésű idegenvezetők a Watay szobrot célba véve meg is szoktak mutatni az ideérkező turistáknak. Ő, mármint a csillagocskás magnólia virágzik a legkorábban az eddig bemutatott csapatból, ezért tulajdonképpen márciustól májusig boldogan üldögélhetünk a reggeli és a délutáni dugóban a Várkörúton, mert igazán van mivel lekötni magunkat.

 

Ne keseredjenek el azok sem, akik a másik oldalról közelítik meg reggelente a belvárost. Bár ez ősszel van, látható egy másik csodálatos dolog is, ha a változatosság kedvéért a Plaza felől közelítünk, persze csak lassanként, a lámpás kereszteződésen át az uszoda felé.  Két dolog kell ahhoz, hogy a látványban kellőképpen gyönyörködhessünk: az első, hogy az előttünk álló autó még véletlenül se tegye ki az indexét, hogy nekünk eszünkbe jusson kikerülve őt egyenesen továbbhaladni a zöld jelzésnél.  Így ugyan ott ragadunk a következő zöldig, azonban, ha a második feltétel is teljesül és a nap éppen átragyog a sárga leveleken, akkor abban a csodálatos szerencsében van részünk, hogy az egész évben észre sem vett, valljuk be nem is túl kellemes külsejű, tövises lepényfák (Gleditsia triacanthos) éppen őszi aranysárga pompájukban ragyognak végig az országút mellett.  Még jó, hogy  úgy 7 óra 55 körül már ide is értünk és miután az utolsó pillanatban sikerült gyermekünket kis vitát követően, kihelyezni a járdaszélén legalább az egyik iskolatáskájával (utána persze kapjuk majd a telefonhívást 8.55-kor a következő szünetben (nagyobbaknál sms-t már az első óra alatt), hogy a tornacuccom a kocsiban maradt mit csináljak???), de most ez az a pillanat, amikor vége a reggeli gyomorgörcsnek és legalább 2 percig büntetlenül gyönyörködhetünk a gledícsiák őszi ragyogásában. (Utána úgyis ránk fognak dudálni, hogy Mi lesz már Édeske, nem látod, hogy zöld van??)

Édesanyám, aki dísznövény kertészként végzett valaha, amikor apám megkérdezte tőle egy-egy növényről, hogy azt hogy hívják, általában a növények latin nevével válaszolt és utána mondta csak a magyart. Mire apám rendszerint ezt válaszolta: Nem is tudtam, hogy tolmács kell ahhoz, hogy megtudjam egy francos növény nevét!

Kezdetben bevallom, apámmal értettem egyet, mi a fenének kell felvágni azzal, hogy a növény latin nevét mondogatjuk a magyar helyett? Aztán, bár én nagyságrendekkel kevesebb növénynek tudom a teljes latin nevét mint az édesanyám, rájöttem, hogy ez az  a titkos nyelv, ami a növények értő rajongóinak igenis sokkal, de sokkal többet elárul mint a magyar.  Rögtön megmondja, hogy ki kivel található rokoni viszonyban, melyik népes család tagját tisztelhetjük a növényben, rácsodálkozhatunk, hogy jé ez annak a rokona?! Szóval újabban, hogy növényekről olvasok, szeretem tudni, hogy kinek mi a latin neve, még ha nem is jegyzem meg mindegyiket. Kicsit olyan ez, mint a kisherceg: ha tudom a nevét, ismerem. Figyelek rá, érdekel, hogy mi történik vele.

A következő fát, még akkor fedeztem fel, amikor ideköltöztem és sokat jártam vásárolni a Skála alsó szintjén található Kaiser’s áruházba. (Autóval: bekanyarodik, leparkol, parkoló automatát keres, huszast ad az előtte parkoló csövesnek, hogy a többi aprópénzért megvehesse a parkoló jegyet.) Ha mindezzel megvan az ember, akkor az épületet megkerülve, szintén a beton rengeteg közepén, ízléses négyzet alakú járólapokkal kirakott kis nemistudomhogymineknevezzemben, kis négyzetnyi földbe beszorítva megláthatja az ott álló csodálatos birsalma fát. Ami először is lenyűgözött benne annak idején, hogy vajon ki lehetett, aki mindenféle egzotikus dísznövény helyett, vette a bátorságot és egy birsalmát ültetett a város közepére. Persze lehet, hogy magától telepedett be ide és vészelt át hosszú időszakot, amíg ilyen nagyra megnőtt. Sajnos nem tudom a pontos történetét, de aki látott már birsalmafát tudja, hogy talán első ránézésre nem a legcsábosabb, azonban nagyon is sok apró finom részletet fedezhetünk fel rajta, ha kellőképpen szemügyre vesszük. Szeretem például, hogy foltos a törzse, a levelei kerekek és enyhén szőrőskések, a hátoldalukon, a színükön fényes zöldek, a virágai pedig finom rózsaszínek, mintha pillangók ülnének az ágakon.

Azóta sajnos az a fa már nem él, de legnagyobb örömömre valaki egy új birsalmafát ültetett a helyére.

Egyébként hasznos növényeket ültetni közparkokba vagy utak mellé, tőlünk nyugatabbra fekvő országokban már régóta trendi dolognak számít és az utóbbi időben, ha nem is hódít, de beszerénykedett a magyar „kertészeti kultúrába” is.

 

A mi kis városunkban például már láthatunk gyógy-és fűszernövényeket utcai és balkon ládákba kiültetve, sőt remek növénytársításban az egyik legszebb fehérvári parkban is. Ez a park azok jutalma (vagy kiváltsága?), akik a reggelt nem az autójuk és autóstársaik meghitt közelségétől körülvéve töltik, hanem gyalogosan szelik át a belvárost és a bazilika előtt kitérőt tesznek, hogy reggeli feltöltődésképpen gyorsan átvágjanak rajta. Zsályák (Salvia officinalis) (jé rokonságban állnak az árvacsalánokkal!!) és levendulák (Lavandula angustifolia) (ráadásul ő is egy rokon!) nyílanak az egyik sarokban, árnyékkedvelő évelők a másikban.

Van még ezen felül egy másik titkos kis meglepetés is a belvárosban, de nem a főutcán, viszont annak a közelében annyit elárulok! Fedezze fel mindenki maga, aki gyönyörködni szeretne benne!!

Ja és járjon vagy  üldögéljen az autójában nyitott szemmel és csodálkozzon rá egy-egy fára, virágra vagy jól sikerült park részletre mert érdemes:)))

 

Tovább a blogra »